Meglepődve láttam, hogy a februári Vaterás bűnlajstromom az elmúlt napokban bekúszott a Top 9-be. Ha már így esett, úgy érzem, legfőbb ideje beszámolnom a fejleményekről - nem mintha olyan sok lenne, de a szekrények például elkészültek, méghozzá villámgyorsan. Persze, mert csak át kellett adnom őket a Fischernek. Így néztek ki akkor, rondabarna grimánccal vastagon lekenve, a csúnyábbik ajtajai mahagóni színűre pácolva:
Nincs az a fotó, ami visszaadná, mennyire gusztustalan volt a barna máz és a szekrényt kívül-belül borító évszázados kosz- és zsírréteg. A gépi csiszolást viszont minden áron szerettem volna elkerülni, nehogy végül úgy nézzenek ki nekem, mint a sterilre felújított, méhviaszolt parasztbútorok, amiket pont a karakterüktől fosztottak meg.
A Fischer persze tudta, hogy a kromofágos festéktelenítés után hogyan lehet nagyüzemi lúgozás nélkül is úgy kipucolni a fát, hogy az megőrizze ütött-kopott báját, és ne kelljen elcsiszolni másfél évszázadnyi használat nyomait: trisóval, forró vízzel, kefével. Így sikálta a Csabival együtt több körben, több napon keresztül, miközben minden képzeletet felülmúló jelzős szerkezetekkel illette a bútorokból hömpölygő mocskos lét (a szangvinikus típusba sorolnám a májsztrót).
Kiszáradás után a fa nagyjából visszanyerte a kezeletlen fenyődeszkák majdnemfehér színét, és hogy ne sárguljon be, azaz vintage helyett ne vegyen rusztikus bajorbútor irányt a projekt, színtelen lakk és viasz helyett leheletvékony fehér Biopin réteget kapott. Ettől nem lett fehér, de még világosabb, nyersebb lett a szín, és úgy is marad, nem fog besárgulni. A fán továbbra is látszanak, de nem zavaróak a sérülések, a felület pedig matt, mintha kezeletlen lenne. Mintegy fél év alatt a Biopin szag is kiszellőzött.
Jók lettek, na. Kár, hogy egyetlen éles képet se sikerült csinálnom, hogy ezt be is bizonyítsam.
Napidal:
Utolsó kommentek: