.
.
Mert projektben vagyok. Életem étkezőasztala (egyben mint laptopozó hely és ezzel az univerzum központja) ölt testet hamarosan Fischike, überasztalosmester par excellence és általános megoldóember kezei által. A Fischer nem lepődik már meg olyan óhajokon, hogy "nézzen ki úgy, mintha 100 éve rohadna a kert végében", illetve "légyszi szerezz nekem olyan igazán régi, ótvaros deszkákat, de még véletlenül se legyenek túl szabályosak!", ami jó, mert pontosan ezek a kéréseim most is.
Az asztalnak alapból uszkve 180 cm hosszúnak, 6 személyesnek (2-2-1-1), tehát két hosszabbik oldalán 2-2 állandó székkel elláthatónak, valamint hosszabbíthatónak kell lennie (3-3-1-1), gondolva a sok emberre, akit sose hívok meg, ami lehet, hogy legalább az ünnepek idején megváltozna, ha le tudnám ültetni őket valahová. A hosszabbító elem használaton kívül nem látszhat, nem hajolhat rá a lábakra az asztal végén, és nem élhet külön életet valamelyik sufniban. Használatkor fixnek, az illesztésnek észrevehetetlennek kell lennie. Az asztallapot alkotó deszkák között rés nem lehet (nem, Fischer, semekkora se), az ántik(olt) felületnek elég simának kell lennie ahhoz, hogy ne dőljenek halomra a poharak, és mert szeretjük a kihívásokat, a hosszító elemen pontosan ugyanúgy kell futniuk ugyanazoknak a deszkáknak, mint a fix asztallapon. Mintha mi sem történt volna. Ideálisan egyébként 3-4 deszkáról beszélünk összvissz.
Nem azért, hogy nyomást gyakoroljak, de hogy mennyire komolyak a szándékaim, arról tömören annyit, hogy úgy tervezem, együtt élem le hátralevő éveimet ezzel az asztallal, és ha történetesen Katmanduba költöznék egy nap, hű társam, az ASZTAL tuti jönne velem.
És hogy mégis milyen asztalra gondolok? Hát valami ilyenre:
A fotók ezúttal túl sok helyről származnak az azonosításhoz, nézzétek el nekem.
Napidal (esküdni mertem volna, hogy ez csak a Fischer fejében létezik, de láss csodát):
Utolsó kommentek: