A Gotham City-be illő épület Berlin első, 1893-ban létesített vízszivattyú telepének bővítményeként épült 1925-ben. Egészen '93-ig üzemelt, és ahogy bezárt, műemléki védettség alá helyezték. Ezután 13 évig állt használatlanul, földrajzi elhelyezkedése, a csarnok mérete és az emeleti vészkijárat hiánya miatt nem találtak rá vevőt. 2002-ben a műemlékvédelmi hatóságok kedvcsinálóként új lépcsőket építtettek a csarnokba és berakattak néhány nagy tetőablakot, de így se kellett senkinek.

2006-ban aztán egy netes ingatlanportálon meglátta a tökéletes stúdiónak valót kereső, Berlinben élő dán-norvég művészpáros, Michael Elmgreen és Ingar Dragset. A Wenk und Wiese építészcéggel újíttatták fel és alakíttatták át az épületet, ami eredetileg három részből állt: a 13m belmagasságú csarnokból, ahol egykor a hatalmas szivattyú állt, felette sínen mozgatható darukkal, egy négy emeletre tagolt, műhelyekre és kiszolgáló helyiségekre szabdalt szárnyból az épület északi részén, és egy kihasználatlan padlástérből. Szokatlan, hogy a hatalmas csarnokból hiányzik az oszlopos tagolás - ez a tetőt tartó Polonceau szerkezetnek köszönhető, arra függesztették fel a csarnok mennyezetét is.

A leglátványosabb változás az, hogy az egykori szerelő darukat a csarnok teljes hosszában bárhova csúsztatható, szélesebb szerkezetekre cserélték, amikről tökéletesen beláthatók a művészek installációi. Ezeken kaptak helyet az alkalmazottak íróasztalai is. A szerkezetekről az épület hátfalába (igen, bele) épített lépcsősor vezet a 2. emeletre, ahol egy tartófal vakmerő lebontásával, a kisebb helyiségek egybenyitásával nagyobb, világosabb tereket hoztak létre, illetve a 3. emeleti tárgyalóterembe, ami alatt és felett a tulajok privát lakrészeit találjuk.

Innen és innen.

Napidal: